Ízbolygó

A hétvégi őrültek háza után ismét a fedélzeten… Újfent sok minden készült, azokról, majd a későbbiekben, most egy olyan tortáról írnék, ami egy kész-nass, kikapod a fagyasztóból, kiolvad és megeszed. Mindezt tartósítószer nélkül…

Pöttyöm keresztanyjáék jóvoltából kerülhettem közelebbi ismeretségbe ezzel a nyugati szomszédaiktól beszerzett tortával, ami le kell, hogy szögezzem, nem volt rossz. Kicsit ipari ugyan, de finom!

Coppenrath&Wiese

A két unokatestvér azt találta ki a 70-es évek elején, hogy olyan cukrászdai színvonalú tortákat és süteményeket szeretnének előálítani, amiket az élelmiszerboltok fagyasztott polcairól lehetne hazavinni. Anno ez forradalmi ötletnek számított és a varázsszó, a kulcs mindehhez, a sokkolásos fagyasztás volt. De mit is jelent ez?

A tejszín felverésétől, az alapanyagok összekeverésén, a sütésen át, a sokkolásos fagyasztásig mindössze (terméktől függően) 100-240 perc telik el. A hűtés akár -44 °C-on is történhet, ekkor a külső réteg pár másodperc alatt megfagy és az aromákat, nedvességet magába zárja. (Egy nagyob méretű tejszínes torta maghőmérséklete 3,5 óra leforgása alatt már tartósan -20°C.) A sokkolásos fagyasztás előnye, hogy a zamat, a vitaminok és az ásványi anyagok megmaradnak, így a torták és egyéb

A torta nem tartalmaz (sokkolásos fagyasztási eljárásnak köszönhetően) tartósítószert és alapanyagok között sem találtam riasztó mennyislgben szójalecitint, vagy társait. Amiből a legtöbb van benne az a tejszín (28%), ezt a lübecki csokis marcipán követi a sorban, majd liszt, cukor, tojás, víz, lekvár, csoki, pisztácia, konyak… Igen, igen otthon is ezeket használjuk:-) A felengedési idő egy óra, ezt követően jól szeletelhető. Íze, mint egy Mozart kugel:-) Pisztácia, marcipán, csoki. Előnye, hogy nem túl édes.

Sajnos, a saját fotó elmaradt, nem akartam ezzel megakasztani az ebéd menetét, azt követően meg már nem nagyon volt mit fotózni…

Igazán, nem akarok e helyen az “essfertig” tortáknak ingyenreklámot csinálni, meg én is csak “inkább készítek valamit magam”, de szorult helyzetekre szerintem jó, ha csücsül egy a frigóban:-)

Közeledik a hétvége és ezzel együtt az a (számomra kicsit megmosolyogtató tény is), hogy főzhetek bármit, trendi csilu-milu kaját, vagy hagyományos pörköltet, egyik sem élvez olyan netes keresletet, mint a “Csülök pékné módra“. Hogy eddig, hányan nézték meg összesen nem tudom, azonban minden hétvégén a lista elején ez ácsorog, mint a legnagyobb látogatottságot élvező poszt:-) De az első háromban mindig benne van!

Ez mind erősíti ama véleményem, hogy
– egyrészt manapság az emberek egyre nagyobb számban nyúlnak az internethez (google), ha valamit (akár receptet) keresnek,
– másrészt (és ezt néha én is hajlamos vagyok elfelejteni), hogy az egyszerűbb ételeknek is van jogosultsága felkerülni a blogra!
Sőt!
Így van ez a babakonyhás ételekkel is, amit -restellem- manapság kicsit szintén háttérbe szorítottam, pedig igény erre is volna, hiszen a kisgyermekes barátnőim egyfolytában noszogatnak… De ugye Pötty már mindent fogyaszt, úgyhogy ez a vonal (lustaságom miatt) manapság háttérbe szorult. Ez akár lehetne gasztrofogadalom is:-)

Nem tudom, nálatok kedves bloggertársaim mi a legnagyobb látogatottságnak örvendő étel/poszt, van-e egyáltalán ilyen adatotok, mindenesetre, ha van, szívesen venném, ha megosztanátok e helyen komment formájában. Kíváncsi volnék, mit “eszik a nép!”

…A Ferencvárosi pályaudvarnál lekászolódik a villamosról, és a végállomáson befordul a kiserdei telepre. Nehezen cipeli magát és nagyon rosszkedvvel. Mellette fiatal lányok ugrálnak le és tűnnek el, mint kis állatok vagy szökdécselő madárkák. Irigyli a fiatalságukat és vidámságukat. Hogy lehet valaki ezen a haláltelepen fiatal és vidám?

A bódéváros keskeny sikátorain kocog előre, itt kell neki végigmenni mindennap, mert a telep legutolsó sarkában lakik.

A telep a legcsodálatosabb világ a világon. Csupa bódé, bódé után. Akkora deszkavityillók, mint egy falusi mellékhelyiség a házak mögött. Líceumkerítése van valamennyinek, tehát azért egy kis rend van a telepen. Az utcácskák, gyalogösvények a líceumkerítések között sarkosan kanyarognak. A bódék százával sorakoznak, ezrével. Némelyikben világos van, a pici ablakokon kiszűrődik a petróleumlámpa fénye, ezek a gazdagok. Mert a legtöbb ablakban semmi világosság, legfeljebb, ha a tüzelő még fénylik itt-ott. Az anyák későn jönnek a munkahelyekről, s most ütik össze a kis vacsorát az otthon maradt gyerekeknek. Mert gyerek van itt elég. Minden háznál kettő-három, de sok helyen hat, nyolc is.

Neki még bódéja sincs. Egy özvegyasszony vette be magához, aki nagyon öreg, és az öreg ura most halt meg nemrégen, és mivel egy vidékről valók, felvette lakónak, hogy ne legyen magában.

Áthalad a templom mellett.

A templom is olyan, mint a bódék, az is összeszedett, hitvány deszkából van építve. Az isten háza is csak olyan, mint a hívek hajléka. Így is illik.

Mikor az ezres számú bódékhoz ér, meglátja, hogy a lány már szintén ott van. Persze rövidebb úton jöttek és fiatal lábakon. Megelőzték őt, aki tizenhat fillért fizetett a villamoson.

Ahogy a maga bódéjához ér, a két kis gyereke ott áll a szabadban, és játszik.

– Édesanyám! – kiáltják sivítva, és a szoknyájába kapaszkodnak.

– Hozott vacsorát?

Rosszkedvvel rázza le magáról a kicsiket.

– Ne rángassatok! Majd esztek, ha lesz mit.

Az öregasszony a bódé ajtajában áll. Töpörödött kis teremtés. Fogatlan és selypít az öregségtől.

Csak éppen biccentéssel köszön neki. Bemegy a sötétbe. Nincs se lámpa, se tűz, nincs petróleum, nincs tüzelő. Kibontja a szatyort a sötétben, és kenyeret vesz elő, tör belőle a gyerekeknek, és egy-egy szafaládét ad a kis kezükbe.

A gyerekei boldogan sikoltanak.

– Szafaládé, szafaládé!

Ő is leül. Sötétben is ismeri a helyet. Ő is hozzáfog könnyes szemmel rágni a maga porcióját.

Az öregasszony az ágyához totyog. Látja, hogy neki nem hozott semmit, nem szól rá, nem panaszkodik, csak kezdi vackolni az ágyát. Két ágy van a szobában, a szemük lassan megszokja a sötétet, az ablakocska kissé derengő fényt ereszt be.

– Nem tojt a tyúkocska – motyogja az öregasszony. – Azt mondják, már nem is fog tojni a télen.

Nincs kedve rá válaszolni. A kezében elkezd sütni, égetni a szafaládé.

– Nem adtak a jövő hétre cédulát – mondja a kis öregasszony -, nem adtak. Egy hónapban már azután csak két hétig fognak adni. Már nem lehet mást kapni, csak a templomnál zupát. Reggel zupa, délben zupa, este zupa.

Hirtelen nem megy le több falat a torkán. Mérgesen, mintha egy dühös kutyát akarna megszelídíteni, odanyomja a negyed szafaládéját, ami még megvan, s egy darabka kenyeret az öregasszony markába, s azt mondja:

– Egye meg!

Az öregasszony egy pillanatig meglepetve hallgat. Akkor rögtön hozzáfog majszolni, mint a gyerekek, akik már megtanulták, hogy sokáig kell enni a jó húst, a jó lókolbászt, hogy sokáig élvezzék a mennyei jó ízt.

Csak mikor már sokáig szopogatja fogatlan szájával, akkor mondja:

– Kátainé, maga is megtanulja azért…

– Mit tanulok én meg? – hördül fel az asszony.

– A kiserdei jóságot – mondja az öregasszony, és a sötétben a szeméből könnyek kezdenek szivárogni…

Móricz Zsigmond: Kiserdei angyalok (részlet)

A szilveszteri bevásárlásból maradt egy adag füstölt lazac, ami megúszta, hogy tortillába csomagoljam és lassan de biztosan közelített a felhasználás végső határideje. Az előző napokban leesett jegeseső, majd hó, aztán hólapátolás, olvadás, hirtelen fagy következtében a házból csak biztonsági felszereléssel (párnákkal) vagy jó egyensúlyérzékkel lehet kilépni, úgy döntöttem, ma nem megyünk sehova és abból főzök, amit a frigó rejt… Az egyik főszereplő (a lazac mellett) a Nemisbékától kapott tintahaltintás tagliolini, ami -úgy vélem- igen jó választás volt a lazachoz.

Hozzávalók:
25 dkg tintahaltintás tagliolini
15 dkg füstölt lazac
1 nagy csokor metélőhagyma
3 gerezd fokhagyma
2 tk mustármag
4,5 dl tejszín
7-8 dkg szárított paradicsom (3/4 üveg)
fél lime leve
olivaolaj
parmezán sajt

Felteszem a vizet a tésztafőzéshez. Kevés olivaolajat löttyintek a serpenyőbe, majd beleöntöm a tejszínt. Hozzáadom a metélőhagymát, belereszelem a fokhagymát, a felcsíkozott szárított paradicsomot, a mozsárban összetört mustármagot, sózom, borsozom. Felforralom, sűrűsödésig főzöm. Ezt követően beledobom az apróra vágott lazacot, meglocsolom a lime levével. A tésztát kifőzöm, összekeverem a lazacos masszával, a tetejére parmezánt reszelek. Manónak jól megfújom, magam pedig azon melegében fogyasztom.

A korábban már publikált zabpelyhes keksz testvére. Mind a mennyiségeken, mind az összetevőkön variáltam. Kicsit talán erőteljes lett benne a mogyoró íze, elnyomta a barackét, legközelebb dióval próbálom meg:-) De azért így is elég gyorsan elfogyott.

Hozzávalók:
18 dkg zabpehely
12 dkg liszt
12 dkg őrölt mogyoró
10 dkg aszalt barack
10 dkg barna cukor
2 ek méz
4 ek tej
15 dkg vaj
csipet só
1 tk sütőpor

A zabpelyhet, lisztet, mogyorót, cukrot, sót, sütőport egy keverőtálban összekeverem. Az aszalt barackot apróra vágom, a tejet a vajjal és a mézzel összemelegítem, majd a masszához adom. A sütőt 180 fokra előmelegítem. A masszából vizes kézzel diónyi darabokat csípek és a sütőpapírral bélelt sütőlapra nyomkodom kör alakban. 12-13 perc alatt világosbarnára sütöm. Meg kell várni, hogy kihűljön, mert amíg puha, törik és deformálódik.