Ízbolygó

Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”
(Préd. 3)

Eggyel kevesebben vagyunk a Földön. Egy, számunkra oly kedves ember felköltözött az angyalkákhoz. Felfoghatatlan. Mert milyen is az ember?! Éli az életét, dolgozik, hajt, néha megáll, körbenéz. Jobb esetben szerettei körbeveszik őt. És ez így természetes. Egészen addig a napig. Addig a napig, míg egyikük váratlanul elköltözik e földi világból…

Ő tanított meg a betűk ismeretére, nála-vele kezdtem olvasni. Nyaranta náluk tomboltunk mi hárman, unokák. Hősiesen állták a sarat, mit ne mondjak. Kicsi korom óta mondogatta, meg kellene halnia. Pedig akkoriban még nem is volt idős. Csak nekünk, gyerekeknek tűntek annak, hiszen ők voltak a Mamink és a Papink. Egyszer meg is kérdeztem tőle, akkora lehettem, mint most Pöttyöm, mikor is lesz már ez a nap, amikor meghal végre?! Mert én még nem voltam egy rendes temetésen… Sokszor előkerült ez a történet, mindig nevetgéltek/tünk rajta. Aztán talán éppen ezért, mivel azóta eltelt közel 30 év, tűntek manapság (legalábbis az én szememben) halhatatlannak… Pedig sajnos nem azok.

Mindazonáltal hálás lehetek a Sorsnak, hogy adott időt arra, hogy átölelhette Pöttyömet, hogy még eljöttek hozzánk,  1-2 “sátras” ünnep alkalmából. És végtelenül sajnálom, hogy a hasamban lakó kis trónörököst nem veheti már kézbe. Az én Mamám… Aki most felköltözött az angyalkák közé és ott énekel. Mert imádott énekelni. És imádott minket. Egy élet érkezik, egy eltávozott. Fáj ez. Nagyon.

Mami sokat főzött. Isteni finomakat. Nyomot hagyott a petrezselymes fasírtja, a remek folyós-kakaós kalácsa, az isteni kacsasültje, a szuper gombócos káposztája. De volt egy étel, amit CSAK Ő készített nekünk, széltoló kisunokáinak és amit nagyon-nagyon szerettünk. Persze, mint nagyon sok finom étel, ez is a maradékok felhasználását vette célba. Száraz zsemléből jobb dolog nem is készülhetne!

Palacsintatésztába forgatta a zsemleszeleteket, majd kisütötte. Olyan volt ez, mint valami édeskés bundáskenyér. Fahéjas-cukorba mártogatva ettük. Csak úgy korcogott a fogunk alatt!:-) S hogy mi volt a neve?! Nem emlékszem, de mindegy is. Ez már a Mami-bundáskenyere. Megsütöttem én is Pöttyömnek. Közben pedig énekeltük, ahogy ő tette ezt anno a tűzhely előtt állva, hogy “Harangoznak a toronyban, Megy a király a templomba, Arany csákó a fejében, Magyarország a szívében.”

Az elkészítésnél annyiban változtattam, nem zsírban sütöttem.

Hozzávalók (2 főre):
2 száraz zsemle
1 tojás
10 dkg liszt
1,3 dl tej
1,5 dl szóda
1 csipet só
negyed dl napraforgó olaj
fahéj
barna nádcukor/porcukor

A tojásokat habosra verem, majd hozzáadom a lisztet. A tejet és a szódát összevegyítem és ezzel apránként felhigítom a masszám. Mehet bele a két csipet só és hagyom pihenni egy fél órát. A sütés előtt mehet bele az olaj is. Ebbe mártogatom a vékonyra szelt zsemleszeleteket. Aztán palacsintasütőben kisütöm. Amíg meleg fahéjas cukorba mártogattuk és úgy ettük. Juharsziruppal is nagyon finom. De az már tisztaamerika…

A gyertyás kép a Corbisról származik.