“Minden picigyerek örül, ha vidám anyja van. Aki nem felejtette el ősi tudását, hogy élni nemcsak küzdelem, de játék is.”
Játék. Játék! Játék! Játék! Nem az a legtöbb, amit anyámtól kaptam, hogy szeretett. Szeretni – jól-rosszul – minden anya tud. Ha máshogy nem, ösztönösen. A legtöbb, amit kaptam tőle, az öröm volt. Vidám lelke volt. Derűs. Sokat dalolt. A konyhában, a fürdőszobában, s néha – mivel szép hangja volt -, a színpadon is. Engem is megtanított arra, hogy daloljak. Egyedül, amikor nem hallotta senki. Megtanított egyedül játszani. Korán elszórakoztam egyedül. Ha beteg voltam, sok mesét és tréfát mondtam magamnak. Megtudtam tőle azt, hogy az örömöt az ember nemcsak kívülről kapja, de belülről csinálja is.
Kivett olyan óvodából, ahol nem játszottak sokat, és nem volt vidám szívű az óvó néni. Az iskolából már nem tudott kivenni sajnos, de nem bánta, hogy rossz jegyeket hozok haza olyan tárgyakból, amiket nem szeretek. Egyszer azt mondta apámnak – hallottam: “Nekem az a fontos, hogy a lelkét ne öljék meg. Hogy milyen tanuló és milyen karriert csinál majd, nem érdekes. Csak maradjon vidám a szíve.”
Azt hiszem, többé-kevésbé eredményes volt az igyekezete. Sikerült – ha nem is derűsnek maradnom -, de megőrizni azt a képességemet, hogy gyakran legyek jókedvű. Vidám tudok lenni akkor is, ha nincs rá külső okom. Életem egyéb területe teli volt nehézséggel, kudarccal, tragédiával, mint minden emberé, de tudtam az egészet örömmel nézni. Jókedvvel.
Figyelj! Benned is lakik valaki, aki ezt meg tudja tenni. Benned is van egy bölcs vagy egy bohóc – mindegy -, aki képes a bajok fölé emelkedni, és derülni az egészen. Benned is él valaki, aki a hangulataidnak nemcsak rabja, de teremtője is. Fel tud deríteni. Jókedvre tud hangolni. A te lelkednek is van Napja, mely ki tud lépni a felhőkből, és fel tud ragyogni. Nem vár rá, amíg a felhők maguktól eloszlanak. Tud felhőt oszlatni, fényleni és életkedvet adni.
Mit gondolsz, a kisgyerekek miért festenek mosolygó Napocskát? Mert a Nap nevet. Benned is.
Müller Péter (forrás: origo)
Minden mélabúsnak ajánlom az utolsó két mondatot nagy-nagy szeretettel a figyelmébe.:) A leves egy mosolygós, tavaszi napon készült, szerettük. Én azért szerettem, mert kellőképpen pikáns és vadóc volt ahhoz, hogy a konyhaablakon besütő napsugárral versenyre kelljen. A kecskesajt golyókat pirítósra kenegettük, kanalaztuk hozzá a levest és közben élveztük a társaságot és a szép napot. A szőlőmagolaj (Gere) még mindig nagyon finom, így ebbe is került és nagyon jól állt neki!
Hozzávalók:
2 közepes fej karfiol
3 salotta
1 csokor újhagyma
3 ek olívaolaj
1 fej sült fokhagyma
só
frissen őrölt bors
2 dl tejszín
római kömény
garam masala
1 bio citrom héja és leve
szőlőmagolaj
snidlinges Garabonciás kecskesajtgolyók
A recept maga elég hevenyészett, mert nem méricskéltem a fűszereket, de az összhatás a végén igen jó lett, szóval gondoltam itt a helye. Kóstolgassátok közben:-)
A hagymákat megtisztítjuk, a salottát apróra, az újhagymát vékony karikákra vágjuk. A fokhagymát megroppantom majd 120 fokon 20 perc alatt krémesre sütöm. Edényt hevítek, bele az olaj, bele a hagymák, majd üvegesre párolom. Hozzáadom a rózsáira szedett karfiolt és felöntöm annyi vízzel, ami ellepi. Puhára főzöm a karfiolt. A fokhagyma gerezdekből kinyomkodom a krémes részt, majd leturmixolom a levest. Tejszínnel gazdagítom, fűszerezem.
A végén a kecskesajt golyókkal és pirítóssal tálalom. No és persze meglocsolom szőlőmagolajjal is.
