Ízbolygó

…A Ferencvárosi pályaudvarnál lekászolódik a villamosról, és a végállomáson befordul a kiserdei telepre. Nehezen cipeli magát és nagyon rosszkedvvel. Mellette fiatal lányok ugrálnak le és tűnnek el, mint kis állatok vagy szökdécselő madárkák. Irigyli a fiatalságukat és vidámságukat. Hogy lehet valaki ezen a haláltelepen fiatal és vidám?

A bódéváros keskeny sikátorain kocog előre, itt kell neki végigmenni mindennap, mert a telep legutolsó sarkában lakik.

A telep a legcsodálatosabb világ a világon. Csupa bódé, bódé után. Akkora deszkavityillók, mint egy falusi mellékhelyiség a házak mögött. Líceumkerítése van valamennyinek, tehát azért egy kis rend van a telepen. Az utcácskák, gyalogösvények a líceumkerítések között sarkosan kanyarognak. A bódék százával sorakoznak, ezrével. Némelyikben világos van, a pici ablakokon kiszűrődik a petróleumlámpa fénye, ezek a gazdagok. Mert a legtöbb ablakban semmi világosság, legfeljebb, ha a tüzelő még fénylik itt-ott. Az anyák későn jönnek a munkahelyekről, s most ütik össze a kis vacsorát az otthon maradt gyerekeknek. Mert gyerek van itt elég. Minden háznál kettő-három, de sok helyen hat, nyolc is.

Neki még bódéja sincs. Egy özvegyasszony vette be magához, aki nagyon öreg, és az öreg ura most halt meg nemrégen, és mivel egy vidékről valók, felvette lakónak, hogy ne legyen magában.

Áthalad a templom mellett.

A templom is olyan, mint a bódék, az is összeszedett, hitvány deszkából van építve. Az isten háza is csak olyan, mint a hívek hajléka. Így is illik.

Mikor az ezres számú bódékhoz ér, meglátja, hogy a lány már szintén ott van. Persze rövidebb úton jöttek és fiatal lábakon. Megelőzték őt, aki tizenhat fillért fizetett a villamoson.

Ahogy a maga bódéjához ér, a két kis gyereke ott áll a szabadban, és játszik.

– Édesanyám! – kiáltják sivítva, és a szoknyájába kapaszkodnak.

– Hozott vacsorát?

Rosszkedvvel rázza le magáról a kicsiket.

– Ne rángassatok! Majd esztek, ha lesz mit.

Az öregasszony a bódé ajtajában áll. Töpörödött kis teremtés. Fogatlan és selypít az öregségtől.

Csak éppen biccentéssel köszön neki. Bemegy a sötétbe. Nincs se lámpa, se tűz, nincs petróleum, nincs tüzelő. Kibontja a szatyort a sötétben, és kenyeret vesz elő, tör belőle a gyerekeknek, és egy-egy szafaládét ad a kis kezükbe.

A gyerekei boldogan sikoltanak.

– Szafaládé, szafaládé!

Ő is leül. Sötétben is ismeri a helyet. Ő is hozzáfog könnyes szemmel rágni a maga porcióját.

Az öregasszony az ágyához totyog. Látja, hogy neki nem hozott semmit, nem szól rá, nem panaszkodik, csak kezdi vackolni az ágyát. Két ágy van a szobában, a szemük lassan megszokja a sötétet, az ablakocska kissé derengő fényt ereszt be.

– Nem tojt a tyúkocska – motyogja az öregasszony. – Azt mondják, már nem is fog tojni a télen.

Nincs kedve rá válaszolni. A kezében elkezd sütni, égetni a szafaládé.

– Nem adtak a jövő hétre cédulát – mondja a kis öregasszony -, nem adtak. Egy hónapban már azután csak két hétig fognak adni. Már nem lehet mást kapni, csak a templomnál zupát. Reggel zupa, délben zupa, este zupa.

Hirtelen nem megy le több falat a torkán. Mérgesen, mintha egy dühös kutyát akarna megszelídíteni, odanyomja a negyed szafaládéját, ami még megvan, s egy darabka kenyeret az öregasszony markába, s azt mondja:

– Egye meg!

Az öregasszony egy pillanatig meglepetve hallgat. Akkor rögtön hozzáfog majszolni, mint a gyerekek, akik már megtanulták, hogy sokáig kell enni a jó húst, a jó lókolbászt, hogy sokáig élvezzék a mennyei jó ízt.

Csak mikor már sokáig szopogatja fogatlan szájával, akkor mondja:

– Kátainé, maga is megtanulja azért…

– Mit tanulok én meg? – hördül fel az asszony.

– A kiserdei jóságot – mondja az öregasszony, és a sötétben a szeméből könnyek kezdenek szivárogni…

Móricz Zsigmond: Kiserdei angyalok (részlet)