Ízbolygó

Lila Füge Jubileumi VKF! versenykiírását végigolvasva egyrészt nyakig megmerültem a nosztalgiában, élmények, emlékek rohantak meg, másrészt belémnyilallt a félelem. Most, hogy elkészíthetném a második VKF! pályaművemet, lehet, hogy az egész dugába dől, mert mi is lehetett a gyermekkori BEST OF a temérdek finomság közül? Melyik volt a leginkább mérvadó étel, melyik hagyta bennem a legmélyebb nyomot pici gyermekként? Ám, mire ezt végiggondoltam, be is villant a megoldás! De erről, hogy felcsigázzam a Tisztelt Olvasómat, majd kicsit később.

Előszőr is a gyermekévekről és múzsáimról írnék pár gondolatot:
A nyarak túlnyomó többségét az Unokabátyóval és az Öcsémmel töltöttem az anyai nagyszüleimnél, akik -becsületükre legyen mondva- igazán jól viselték a rengeteg csínytevést, amit elkövettünk. Nekünk, pedig ez a ház, a kert és az állatok maga volt a GYEREK-PARADICSOM! Szinte egész nap kint voltunk, leszámítva az étkezéseket, amikor Nagymami behajtott bennünket a konyhába, hogy elfogyasszuk a reggelit (friss kifli kakaóval és teavajjal), az ebédet (Nagyikám a rádióban hallgatta a “Jó ebédhez szól a nótá-“t és végig is énekelte. A mai napig nem értem, hogy tud ennyi nótát megjegyezni:-)), vagy a vacsorát (ha nem ettük meg az ebédre kimert ételt, bizony ugyanazt kaptuk vacsorára). Leginkább az a kép él bennem, ahogy Nagyi kevergeti az ételt a tűzhelyen, megkondul a delet jelző harang és ő énekli:
“Harangoznak a toronyban/Megy a király a templomba/Arany csákó a fejében/Magyarország a szívében”.
Azóta is ez jut eszembe, ha meghallom déli harangszót. Sőt! Már a saját kislányom is ismeri, annyiszor énekeltem neki. Nagyi egyébként isteni kalácsokat, fasírozottat, kacsasültet és még megannyi finomságot tud készíteni, igaz, ereje már nem a régi. De hál Istennek a másik Mamimal egyetemben még köztünk van.

A konyhai műveletek alapjait Anyukámtól tanultam meg, szinte észrevétlenül. Szívesen segítettem neki a konyhában, mert egyébként is mindig ott zajlott az élet. Az volt a központi hely, ahol a konyhai műveletek között meg lehetett mindent beszélni. Az aktuális iskolai-, pasi-, barátnő ügyeket. Aztán “mellékesen” az ebéd is elkészült. Volt egy “KONYHATÜNDÉR” feliratú köténykém is. Mi ez, ha nem a predesztináció…

A főzés egyébként teljesen természetes része volt a mindennapoknak. Körülöttem a nők, anyukák, nagyik, mindenhol főztek. Ez nem tűnt olyan nagy dolognak, bonyolult hókusz-pókusznak, mint ahogy azt manapság sokan előadják. A családnak ennie kellett, az pedig a lehető legtermészetesebb volt, hogy ezt valakinek elő kell állítania, általában a saját maguk által megtermelt zöldségekből és felnevelt állatokból. Semmi hűhó, tették a dolgukat örömmel, az ételekbe a szeretetüket is belefőzték-sütötték. Fentebb említett Nagyi egyébként nem volt túl jó mentor, mivel, ha egy étel receptje után érdeklődtem, pontos leírást nem adott soha, viszont “az egy-két marékkal” meg a “gondolomformán” kifejezések gyakran előfordultak, tarkítva a “hát amennyit felvesz”-szel:-)) Anyukám, aki szintén isteni jól főz, hasonló leírásokat ad egy-egy ételhez. Úgy látszik ez öröklődik…

Ez az a takaró, amiben Anyuci hazahozott a kórházból. (Mivel jól bevált Tesómat is.) A maci pedig Manónké.

Érdekes megtapasztalnom, mennyire más konyhát viszek, mint Anyuci vagy a Nagyiék. Más ételek, sok próbálkozás, frissebb ízek, nekik kicsit “new wave”, ám az alapok ugyanazok. Azt is élvezem, hogy nem csak én tanultam Anyától, hanem -manapság- ő is vesz át recepteket tőlem.

A másik Nagymamám szakácsnő volt, az ő főztje mégsem hagyott olyan mély nyomot bennem, talán mert az ízvilága nem állt közel hozzám. Nála a kelt tészták, bukták voltak igazán finomak, meg a sajtos tallérja és a diós piskótája. De a töltött káposztája sem akármi! Mégis a pályaművem receptjét végül tőle szereztem meg.

Konyhai munkásságom már az egyetemi évek alatt (ki)alakulóban volt, bár ha most kellene megennem az akkori kreálmányaimat, inkább éhen maradnék:-) Későbbiekben Lajos Mari, a sokat fikázott Stahl, majd Jamie és Nigella következtek, aztán úgy egy éve belefutottam Chili és Vanília blogjába. Azóta sokszor nyúlok bloggertársaim receptjeihez is, melyekből ötleteket merítek ill. inspirációkat kapok. A recept egyébként nálam mindig csak a kiindulópont, nem is emlékszem mikor követtem hűen a leírást.

És végül a retro-pályamű: HÓVIRÁG

Hóvirág oviskorom kultfigurájával a Kockásfülű Nyúllal

Mert a hóvirág nem csak növény, hanem egy isteni nasi is! El kell, hogy mondjam, hóvirágot most készítettem először. Anno az óvodában kaptunk ilyet és én imádtam. Később hiába rimánkodtam Anyunak, nem szerezte meg a konyháról a receptet. Mami sem készített soha ilyet nekünk, mégis a receptjét simán elmesélte. Gyakorlatilag ovis korom óta nem ettem ilyet… Ám amikor elkészült és csukott szemmel megkóstoltam, éreztem, hogy IGEN, EZ AZ!!! A hóvirág annyiból áll, hogy kétszersültet leborítunk sűrű madártejjel, a kétszersült jól megszívja magát, majd a tetejére felvert tojáshabot teszünk, amibe málna- vagy barack lekvárt keverünk. Én annyiban módosítottam, hogy a lekvárt helyett málnavelőt használtam és a tejbe tettem egy vaníilia rudat.

Hóvirág oviskorom kultfigurájával a Kockásfülű Nyúllal – máshogy

Hozzávalók:

1 cs csomag HÓVIRÁG kétszersült (15 dkg)
1l tej
2 ek barna cukor
4 tojás
5 dkg porcukor
10 dkg cukor
1 csomag vaniliás pudingpor
málnavelő

A tejet a felhasított vaníliarúddal és 2 ek cukorral felforralom. A tojásokat szétválasztom, majd a sárgáját addig keverem robotgéppel a 10 dkg cukorral, míg ki nem fehéredik. Ezután hozzákeverem a pudingport, majd a meleg tejet lassan, merőkanalanként adom hozzá úgy, hogy közben folyamatosan keverem a robottal. Amikor megvan, kihalászom belőle a vanília rudat és visszatéve a tűzre besűrítem. Óvatosan kell bánni vele, nehogy kicsapódjon! Amikor ez kész, a kétszersültet feldarabolom, üvegtálba vagy poharakba osztom, nyakon öntöm a sűrű madártejjel. A tojásfehérjét csipet sóval kemény habbá verem, aztán hozzászitálom a porcukrot, így fényes, kemény habot kapok. A legvégén villával belekeverem a málna velőt és a madártejes kétszersültre öntöm. Hűtőbe teszem, fogyasztás előtt csokit reszelek a tetejére. (ez az oviban tuti nem volt rajta!)

És végezetül köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot és blogéletem eddigi leghosszabb postját végigolvasta!