Ízbolygó

Észrevették? A kerítés tövében, ahová az orgonabokrok meg a spírea sűrű vesszőitől nehéz odaférkőzni, ahová gyerekkorban a legjobb volt elbújni, mert soha nem találtak meg, ahol a legdúsabban tenyészik az ibolya, ott valahogy mindig meghúzza magát a tél szemetje. Kövek, kutyahagyaték, száraz ágak nyalábban, nádtörmelék, elrágott sonacsont, rothadó diólevelek, üres csigaházak. Ilyenkor tavasszal ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy onnan mindent szépen kitakarítsak. Húzom a gereblyét, birizgálom a tavalyi leveleket, s né, a törmelék közt, ott zöldellnek a medvehagyma friss hajtásai. Kedves, jó medvehagyma… Sokáig nem ismertük egymást. Örültem, hogy valami zöld, hogy hűségesen kibújik minden tavasszal, hagytam, hogy meghozza formás kis tokba bújt fehér virágait, nyomukban a piros bogyótermést, s néztem lassú hervadását.

Egyszer egy bölcs öregemberrel találkoztam. Medvehagymás salátával kínált. Mutatta a kosarát, frissen szedte. Hát, mondom, ilyen nekünk is van. Akkor csak egyék, fogyasszák izibe, nézett rám az öregember, s elmondta, mi minden jót tesz velünk a medvehagyma. Azóta esszük, nyersen salátának, olajon megfuttatva pépes krém lesz belőle hús mellé, pirítós kenyérre, hallom, van, aki főzeléket, levest főz medvehagymából. Le is szaladtam most egy levélért, itt van előttem. Formára hasonlít a gyöngyvirág levelére, de lágyabb, mint az. El is rágom, erős hagymaíze szétomlik a számban…

Hogy miért mesélem ezt el? Mert a medvehagyma, ahogy minden áprilisban, most is azt a napot juttatja eszembe.

Pécs város orvosegyetemének napsütötte campusa, a füvén mellettem két fiatal ember, egy fiú meg egy lány. Az állomásról egyenesen idefuvaroztak. Ülünk, ragyogunk. A napfénytől is, egymástól is, talán az elkövetkezendő órák igéretétől is. Mesélnek az egyetemről, az orvoslásról, az elhivatottságtól. Sokat beszélünk, sokat hallgatunk. Tépkedem a füvet, tele fiatal pitypanggal, nyúlok egy tő közepébe, kicsípem a friss hajtást, rágom, mint a nyulak. Nagyot néznek.
– Nem keserű?
Kínálom a tenyeremen.
– Amíg friss, nem, de igazán salátába a finom. A pitypang is, meg a medvehagyma is…
A lány rám néz.
– Medvehagyma?! Tele van vele a Mecsek! Kaszálni lehet!
– Kaszálni?!…

Hát így mentünk föl ebéd előtt a Mecsekbe. Nem kellett keresgélni. Az élénk hagymaszag elárulta, tényleg medvehagyma-mezők zöldellnek a fák alatt. Akkora nyalábbal szedtünk, jutott még a barátaimnak is. Ez volt a pécsi találkozás egyik zsákmánya.

A másik, a délután. Sokan jöttek össze az egyik auditóriumban. Néztem lentről a padokban a közönséget, voltak fiúk, lányok, egyedül, párban. Virág volt az sztalon, és emlékszem, ki kellett próbálni a mikrofont…

Elkezdtem mesélni. A medvehagymáról sem feledkeztem meg. Ahhoz még recepteket is kértek. Ahogy az élethez. De tudjuk, ahhoz csak inkább ajánlások vannak, recept az nincs.

Alig melegedtünk bele, amikor egyszer csak sötét lett. Vaksötét. Kiderült, az egész egyetem területén áramszünet van, valami kiment, elment, marad a sötét. Az ilyen előadótermeknek nincsa ablaka… Hová menjünk? Másutt sincs világítás. A folyosó zajos, a kertben még hideg van.

Ekkor meleg fény gyúlt. Itt is, ott is. Valaki hozott pár gyertyacsonkot. Azok világítottak. Elosztották, jusson mindenhova. Hogy hallgatott a mikrofon, a gyerekek – gyerekek…leendő orvosok… – lehúzódtak az első sorokba. Ültünk a gyertyafényben meséltem. Akkora volt a csönd, a kanóc sercegése is hallatszott.

Nem emlékszem, hogyan lett világosság. Másra emlékszem. Úgy őrzöm azt a gyertyák világította délutánt, benne az édes diákokat, mintha nagy fényességben lettünk volna összezárva. Az a fényesség a REMÉNY volt. Hogy minden sötétség mélyén ott vannak a figyelő, kíváncsi, nyitott szívvel élő fiatal emberek. Nem nagyhangúak, nem is szólnak róluk elsőoldalas hírek, csak éppen ott vannak. Tanulnak, terveket szőnek, szerelmetes barátságokat ápolnak, odaadásra, önfeláldozásra képesek. És bátrak, nem hagyják magukat.

A találkozót követő két tavaszon egy-egy expressz csomag jött a nevemre. Tele volt frissen szedett medvehagymával. A lány küldte, aki a fiúval várt az állomáson. Lehet, hogy egyedül szedte, lehet, hogy párban… Mit mondjak? Hogy ne érzékenyüljek el, azt mondom, ami igaz. Megettük. Megettük a pakkot, az utolsó levélig.

Most meg is küldöm ezt az elkésett emlékezést, szeretettel a pécsi orvostanhallgatóknak. Menjenek ki a Mecsekbe… Ugye, most is teli a fák alja medvehagymával…? És teli van a tavasz ígéretével.

Schäffer Erzsébet: Medvehagyma